Az 1942-ben alapított tiszti állományú vitézségi érem 13. kitüntetettje vitéz alsótorjai Vastagh György ezredes, 1944. október 10-én a kecskeméti kórházban halt bele a október 08.-án a hídfő védelmében szerzett hasi sérüléseibe.

Szabadkán született 1896-ban. A hadapródiskolát befejezve 1915-ben zászlósként került ki a frontra. Még abban az évben előléptették hadnaggyá, 1917-ben pedig főhadnaggyá. Az első világháború ideje alatt háromszor kapta meg a “Legfelsőbb dicsérő elismerés” (Signum Laudis) kitüntetést. A háború után először Szegeden, majd Hajmáskéren teljesített szolgálatot. 1924-ben a Ludovika Akadémiára vezényelték. Századossá 1926-ban léptették elő. 1930-ban jelent meg “Gyalogsági és lovassági fegyverismeret” című könyve. 1932-től 1938-ig Hajmáskéren szolgált, közben elvégezte a törzstiszti tanfolyamot és 1937-ben őrnaggyá léptették elô. Ezután a HM kiképző osztályára került, majd a Vezérkari Főnökség 5. osztályához. 1941-ben alezredessé léptették elô és kinevezték az 1. gépkocsizó zászlóalj parancsnokává. A Don-kanyarba az 1.Páncélos hadosztályhoz sorolt 1. gépkocsizó lövészdandárral került ki 1942 nyarán. A hídfőcsatákban kitűnt példamutató személyes bátorságával. Ahogy egy korabeli jelentés egyik harci cselekményéről írja: “az ellentámadás megindítása és annak sikeres lefolyása vitéz Vastagh ezredes személyes fellépésének, erélyének valamint példamutató vitéz magatartásának köszönhető.” A keleti hadszíntéren kapta meg a II. osztályú német vaskeresztet és a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal.

Alakulatával részt vett a magyar 2. hadsereg Don menti harcaiban, személyes bátorságával és példamutatásával kétszer is kitűnt a nyári hídfőharcokban. Kérelmezték is nála a Katonai Mária Terézia Rendbe való felvételt is.

Novemberben kinevezték a dandár tényleges parancsnokává, majd a dandárt ezreddé alakították. A nagy szovjet áttörés idején itthon tartózkodott szabadságon. 1943-ban előléptették ezredessé, majd 1944 őszén ezredével újra a frontra vezényelték. Ezrede szeptembertől folyamatosan harcban állt az Arad-Temesvár felől előretörő 2. Ukrán Front egységeivel. Szeptember 13.-án csapataival visszafoglalta Aradot. Legsúlyosabb harcait szeptember 30. és október 9. között vívta. Október 9.-én kitört alakulatával a szentesi hídfőből, és visszafoglalta az orosz páncélosoktól körülzárt Tisza-hidat. Ezzel az akcióval lehetővé tette sok száz katonánk számára a kimenekülést a körülzárt hídfőből. A vállalkozás közben az ezredes a tüzérségi tűztől súlyosan megsebesült, Kecskemétre vitték a csapatkórházba, de az orvosi beavatkozás ellenére másnap belehalt sérüléseibe. Katonai tiszteletadással temették el Budapesten, a Farkasréti temetőben. (Családja 1968-ban hozatta kedves pihenőhelyére, igazi otthonába, Balatonalmádiba, s a Szent Imre Plébániatemplom sírkertjében helyezték végső nyugalomra.)
A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet post mortem kapta meg a honvédség 13. tagjaként.

Rendkívüli emberi tulajdonságai miatt beosztottjai példaképüknek tekintették, és megtiszteltetésnek vették, hogy alatta szolgálhattak. Katonái a harctéren az Ő nyugalmából, biztonságából és személyes bátorságából merítettek erőt.

Ahogy egy korabeli jelentés egyik harci cselekményéről írja: “az ellentámadás megindítása és annak sikeres lefolyása vitéz Vastagh ezredes személyes fellépésének, erélyének valamint példamutató vitéz magatartásának köszönhető.

A szentesi hídfőért vívott csatát jellemzi, hogy az ezredes Úr mellett, a kiemelkedő helytállásért Bakondy Imre tüzér törzsőrmester (1912.05.06 Marosillye – 1981.10.10 Örkény) is megkapta Magyar Arany Vitézségi Érmet.

32-ként részesült a Magyar Arany Vitézségi Éremben.

Ama kimagasló vitéz magatartás elismeréséül, hogy 1944 október 8-án a súlyos ellenséges tűz alatt álló szentesi Tisza hídon át, egy kisebb önként jelentkezőkből álló osztag élén vontatójával öt ízben átment a folyó keleti partjára és tüzérosztályának négy lövegét a hozzájuk tartozó értékes műszerekkel és híradó anyaggal együtt vakmerő bátorságával mentett meg az ellenség kezére jutástól. A szentesi hídfőben a 2.huszárezred I. osztálya Tomka Emil őrnagy parancsnoksága alatt szervezte a védelmet. A szűkebb hídfőben az osztály 1.5.6.százada helyezkedett el, és az erős T-34 es tankokkal támogatott támadás ellen egész nap szívósan védekezett, lehetővé tették a visszavonulást és az eszközök egy részének megmentését. Itt harcolt Bakondy is, az I. honvéd gépvontatású tüzérosztály kötelékében.

Bakondy 1933-ban vonult be, majd 1941-ben hivatásos állományba került. Végigharcolta az orosz harctereket, a II. és III. uriwi ütközetben okirati dicsérő elismerésben részesült.

Kitüntetései: Magyar Arany Vitézségi Érem, Magyar Bronz Érdemkereszt, Tűzkereszt, Szolgálati Jel, Felvidék,- Erdély,- Délvidék Emlékérem

A háború végén orosz hadifogságba esett, ahonnan 1948 júliusában tért haza. Igazolták, majd a polgári életben géplakatosként, a Traktorgyár beüzemeltetőjeként dolgozott.

Bakondy Imre 1981. október 10-én hunyt el és temették el az örkényi temetőben.

A történet különlegessége, hogy mindkét kitüntetett harcolt az urivi hídfőcsatákban és magyar területen ismét egy hídfőbe terelte őket a sors keze. Abba a hídfőbe ahol sok remek huszár és magyar katona próbált átkelni a Tiszán és újra felvenni a harcot az előretörő szovjet-orosz csapatokkal. A szentesi és környékbeli polgári lakosságnak, a leventéknek köszönhetően a visszavonulók már korábban kiépített erős védelmi pontokat tudtak elfoglalni. Egy korabeli szovjet-orosz leírásban szerepel, hogy az orosz csapatokat meglepte a szentesi hídfő szervezett védelme és csak háromnapos kemény harcok által sikerült bevenni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hídfő a magyar hadvezetés által került feladásra és lett felrobbantva. A szovjet-orosz csapatoknak sikerült a mindszenti kompátkelőnél és Csongrádtól délre pár kilométerre a Tiszán hídfőt kialakítaniuk és ezzel be tudták volna keríteni a szentesi hídfőt szívósan védő csapatokat. Szintén megsemmisítésre került a hídtól mintegy ötszáz méterre délre a 102. hidász zászlóalj által épített és üzemeltetett pontonhíd és komp átkelő.
A magyar alakulatok megkezdték visszahúzódásukat a Duna és Budapest védelmére.

Egy kis kitekintés az urivi hídfőcsatákra:

Az urivi hídfő elleni első nagyobb támadásra már július 18-án sor került, amit a 7. k.ho. hajtott végre a rendelkezésre álló legjobban felszerelt egységek támogatásával (30. harckocsiezred, 51. páncélvadász-zászlóalj, 1. gépkocsizó lövészzászlóalj és 1. gépvontatású tüzérosztály, az ún. Zádor-csoport). A támadás kezdetben sikerrel járt, a hídfőt jelentős szovjet veszteségek mellett sikerült csaknem teljesen felszámolni. Az éjszaka folyamán a szovjet fél azonban erősítéseket kapott, és a 7. k.ho. további térnyerése elakadt, a hídfő szovjet kézen maradt.

1942. június 28-án Kurszk térségében indult meg a központi hatalmak offenzívája. Ezt Maximilian von Weichs báró vezérezredes három hadserege indította, majd 30-án a 6. német hadsereg 19 hadosztálya indult csatába.

A III. hadtest már a támadás legelején bekapcsolódott a harcokba. Megindult a roham a Don irányába. A német hadvezetés arra törekedett, hogy a több száz kilométeres szakaszon folyó harcokban a szárnyakon elhelyezett német egységek az orosz csapatok hátába kerüljenek és így körbezárják azokat. A Vörös Hadsereget azonban nem lepte meg a támadás, mivel korábban birtokukba került a Wermacht nyári offenzívájának részletes terve.

A III. hadtest csak Tyim városában talált komolyabb ellenállásra és a német hadosztályok is gyors ütemben nyomultak keletre. A cél az volt, hogy mielőbb előretörjenek a Donig. A III. hadtest felbomlott és egy külön csapat, kerékpárokkal, motorokkal és lovakkal felszerelkezve még nagyobb ütemben tört a folyó irányába, ezt az osztagot Major Ottó ezredes vezette. Július 6-án érték el a Dont és a korábbi terveket túlteljesítve át is keltek rajta és még 15 km-t nyomultak előre. A gyalog érkező csapatok csak július 10-én érték el a célt.

Időközben a további hadtestek is megindultak a Don felé. A vasútvonalak túltelítettsége miatt a katonáknak gyakran ezer kilométeres gyaloglással kellett kijutniuk a frontra, mert a vonatok korábban rakodtak ki, hogy minél hamarabb indulhassanak a hátországokba az újabb transzportokért. Az I. páncélos hadosztály július 10-én érkezett meg a hadműveleti területre és Kurszk, illetve Sztarij Oszkol térségében rakodott ki.

Július végére mindhárom magyar hadtest megérkezett a Don vidékére., hogy felváltsa a német hadsergecsoportokat, amelyeket a német hadvezetés a sztálingrádi ostromban akart bevetni. Augusztus 25-ére minden magyar katona elfoglalta a helyét.

A magyar hadsereg egy 200 km-es szakaszát védte a frontvonalnak. A magyaroktól északra a 2. német hadsereg helyezkedett el, délre pedig a 8. olasz hadsereg védte az állásokat.

A Don folyó magyar védelmi szakaszán három hídfőt volt: Scsucsje, Krorotojak és Uriv. Ezek a Don egy-egy kanyarulatában voltak és erős szovjet ellenállás akadályozta a lerohanásukat. A Don tökéletes védelmet jelentett a számukra. Az esetleges szovjet ellentámadásnál ezeknek a hídfőknek óriási jelentősége lett volna, ezt a központiak hadvezetése is tudta, ezért még a nyár folyamán több támadással is megpróbálta bevenni azokat.

1942. július 18-án megtámadták az urivi szovjet hídfőt. A 7. könnyű hadosztály és a Zádor-csoport vett részt ebben a támadásban a 2. magyar hadseregből. Jórészt sikerült megtisztítani a területet az ellenségtől. A szovjet csapatok még az éjszaka folyamán erősítést kaptak, másnap ismét fellángoltak a harcok. A 7. könnyű hadosztály nem volt képes az ellenállásra, ezért Jány elindította az I. páncéloshadosztályt, hogy az segítsen felszámolni az orosz haderőt az urivi térségben. Eközben érkezett a hír, hogy Korotojaknál támadást indított a Vörös Hadsereg. Veres altábornagy a 7. könnyű hadosztálynak mindössze egy harckocsiszázadot és egy üteget hagyott hátra, a többi páncélost Korotojak vidékére irányította. Ellentámadást akart intézni a magyar hadsereg, gyalogsági támogatásként a 12. könnyű hadosztály volt kijelölve, amely augusztus 6-án érkezett meg Korotojakhoz. Illésházy Gábor vezérőrnagy parancsnoksága alatt majdnem ezer kilométert gyalogoltak az előző napokban, így fáradtak, elgyötörtek voltak. A vezérőrnagy hangot is adott aggodalmainak, mire Jány idegkimerültség címén leváltotta! Az utódja Sáska Elemér vezérkari ezredes lett. Az ellentámadást azonnal megindították és sikerült is kiverni az oroszokat Korotojakból, de a hídfőt még mindig nem adták fel. A harc két napja alatt a 12. könnyű hadosztály 30 %-a megsemmisült. A németek erőltették a körzet mielőbbi megtisztítását, így itt egész augusztusban folytak a harcok. Erősítés érkezett a 10. és a 13. könnyű magyar hadosztály, a 386. német gyalogezred, valamint egy páncélos harccsoport. Szeptember 3-ra sikerült is teljesen megtisztítani a hídfőt. A 12. hadosztályt azonban ki kellett vonni a körzetből, mert akkora veszteségeket szenvedett el.

A magyar páncélosokat nem sokkal a harcok megkezdése után visszavezényelték Urivhoz, ahol a 7. és a 20. könnyűhadosztályt segítette. A magyar csapatok parancsnokai jórészt tapasztalatlan tisztek voltak, így előfordult az is, hogy a katonákkal saját tüzérségük végzett. A veszteségek nagyok voltak. A 20. hadosztály például 1400 honvédot veszített a 13500-ból, de voltak olyan századok is, ahol nem maradt tiszt.

Augusztus 20-án gépével lezuhant Horty István. A hír döbbenetet keltett a magyar katonákban és tovább rombolta a morált. Mindeközben a németek elhatározták magukat az urivi szovjet hídfő mihamarabbi felszámolása mellett. A helyszínen tartozkodó 7., 13. és 20. könnyű hadosztály német segítséget kapott, a legjelentősebb a 24. német páncáloshadosztály volt. A német légierő megfigyelői jelentették, hogy hozzávetőlegesen egy hadtestnyi szovjet katona védi a hídfőt.

1942. szeptember 9-én kezdődött meg a harmadik urivi csata. A támadás nem volt jól előkészítve, felesleges célpontokat támadtak a központiak és, bár hősiesen harcoltak, a veszteségek nagyok voltak. Veress Lajos vezérezredes így írta le a történteket:

“…Egy órán belül nem élt egyetlen századparancsnokom sem, elesett a szakaszparancsnokok hetven százaléka is. …Hiába vártuk és kértük a német páncélosok segítségét: az ő támadásuk Sztorozsevoje előtt teljesen összeomlott.-

Szeptember 10-én és 11-én a további harcokban sikerült elfoglalni a hídfő felét. A német hadtestparancsnok taktikája az volt, hogy állandóan változtatta a célpontokat, így megzavarta a szovjeteket.

Szeptember 15-én a szovjet vezetés ellentámadást hajtott végre! Ez végleg meghiusította a németek tervét az urivi hídfő elfoglalására. Az orosz katonák szinte teljes egészében visszafoglalták a stratégiai jelentőségű területet. A magyar katonáknak vissza kellett vonulniuk, az új védelmi vonalak pedig jóval kedvezőtlenebbek voltak.

A csata 6 napon át folyt, a német és magyar veszteség jelentős volt. 55 tiszt és 1400 katona esett el. A sebesültek és a fogságba esettek száma elérte a nyolcezer főt.








Forrás

Előző cikkPár perc és nyitunk! Várunk könyvet kölcsönözni, internetezni, hangoskönyvet köl…
Következő cikkGyakorlat teszi…..