Kezdőlap Kultúra és szórakozás Kiállítás Évadnyitó kiállítás a könyvtárban…

Évadnyitó kiállítás a könyvtárban…

50

Török Lászlóné Bodri Katalin, Török Katalin, Magyar Mária
http://www.szentesinfo.hu/mozaik/2015/9/evad.htm

„A legnagyobb dolog, amit egy emberi lény véghezvihet ebben a világban, az az, hogy lát valamit…” John Ruskin – gondolataival kezdődött a Városi Könyvtárban az idei kulturális évad 2015. szeptember 20-án.

A tervek szerint Szűcs Ildikó nyitotta volna meg a kiállítást, de sajnos nem lehetett jelen a rendezvényen. Az alkalomra szánt gondolatait Dr. Nagy Enikő tolmácsolta a megjelenteknek:

– Én már elértem az életemben azt a kényelmetlen állapotot, amikor se szemüveggel, se anélkül nem látok jól bizonyos távolságban. Igaz, szinte mindig használom, de néha leveszem – mégis akaratlanul feltolom az orromra, és néha rajta van, mégis azt keresem, hogy hova tettem…

Látásom romlásával párhuzamos égetően tudatosul bennem, mekkora kincset ér a tisztánlátás.

Festményeket, rajzokat nézve rácsodálkoztam már oly sokszor, hogy vannak művészek, akik minden részletében tökéletes, lélegzetelállító képeket festenek. Minden apró részletre odafigyelnek, semmi sem kerüli el a figyelmüket. Egy festő szemének semmi sem lehet túl jelentéktelen, vagy unalmas. A tájképeket, csendéleteket, az élet egy-egy kiragadott részleteit zseniális fotográfiákként örökítik meg. Minden pillanatnak megvan a maga káprázatos, soha vissza nem térő hatása, amit a festők meglátnak. Milyen jó nekik, hogy meglátják!

Úgy gondolom, hogy festők különösen szent dologként kezelik a látást.

Pablo Picasso egyszer azt mondta: „Bárcsak ki tudnánk szedni az agyunkat, hogy csak a szemünket használjuk!” Nagyon meglepődnénk, hogy milyen a világunk.

Paul Klee svájci festő megfogalmazása szerint az egyik szem lát, míg a másik érez.

Paul Cezanne a kor előrehaladtával kételkedni kezdett érzékelései pontosságában, és aggódott, hogy munkája hitelessége fityiszt mutat a természetnek. Mivel gondja volt a látásával – neki is –, azon töprengett, hogy az az egyedi látásmód, amelynek alapján ő maga a precíz ecsetvonásaival vászonra festette a világot, talán nem is a zsenialitás, hanem valami banális véletlen műve.

Azt pedig tudjuk, hogy véletlenek nincsenek!

Georgia O’Keeffe azonban talán még világosabban fejezte ki ezt, amikor megjegyezte, hogy „Ha úgy nézzük, senki sem látja igazán a virágot, mert olyan kicsi, és nincs rá időnk – a látás pedig időbe telik, pontosan úgy, ahogy a barátkozás.”

A legtöbben megkaptuk ezt a csodálatos képességet – a látást -, de nem szánunk rá több időt a puszta körbenézésnél. Ez a mai kiállítás megnyitó most ajándék idő: alkalmat ad arra, hogy megálljuk, nézzünk és lássunk.

Amikor Isten megteremtette a világot, az első parancsával világosságot gyújtott, hogy látni lehessen, és miután a Teremtő az egyes napokon végzett a feladataival, visszanézett a keze munkájára, és „látta, hogy ez jó.”

És nekünk is látnunk kell, hogy milyen jó!

***
Amikor Katikával és Máriával beszélgettem a kiállítás szervezéséről azt kérték, hogy róluk ne beszéljek. Vagy ha igen, akkor csak nagyon picikét. Nehéz nem beszélni róluk, hiszen ez a mai délután róluk szól.

Török Lászlóné Bodri Katalin még kisiskolás korában fedezte fel a festés örömét. Annak ellenére, hogy hosszú időn keresztül nem volt lehetősége nap, mint nap megélni ezt az örömet, soha nem akarta és nem is tudta kiverni a fejéből. Vágyott rá egész életében, hogy fessen, alkosson. 1984-ben jött el az idő – amikor nyugdíjba vonult -, hogy végre átadja magát az alkotás, a festés örömének.

Török Katalin édesanyja nyomdokaiban haladva vette kezébe az ecsetet. 26 évvel ezelőtt mutatkozott be először egy kiállításon, s azóta rendszeresen alkot.
Mindketten elsősorban tájképeket és csendéleteket keltenek életre a vásznon. Bodri Katalin realista stílusban alkot, melynek elemei megtalálhatóak lánya Katika alkotásaiban. Katika festményeiben a realizmus mellé már némi impresszionizmus is társul, és alkalmazza a könnyedebb, modernebb technikákat – generációs különbségnek is hívhatnánk.

Alkotásaik hűen tükrözik személyiségüket: kedves, szeretetreméltó, szerény emberek. Ez a szeretet, harmóniára törekvés látható festményeiken. Úgy gondolom, hogy ez a természet közeli állapot nem is bírna el mást, csak a meleg, simogató meleg színeket, a tiszta, valósághű ábrázolást.

Magyar Mária mandaláiban is a természet és az élet szeretetét láthatjuk. A mandala egy különleges alkotás: ritmusa van, rendszere van, dinamikus, mégis állandó. A meseterápiás foglalkozásaim kiegészítő elemeként nagyon szeretjük a mandala rajzolását. Sokan talán nem tudják, de ez az alkotás nem pusztán képi ábrázolás, hanem egy meditációs eszköz – évezredek óta. Segíti összehangolni a két agyféltekét (akárcsak a mesék), és ennek a harmonikus összeköttetésnek az eredménye egy nyugodt, lecsendesült lélek. Ez az állapot, ez a meditatív állapot pedig gyógyít, relaxál, energetizál, és feltölt.

Azt hiszen sokan ismerik a jelenlévők közül Máriát, ennek ellenére úgy gondolom, hogy jó visszahallani és feleleveníteni egy-egy állomását kedves barátunknak:

Alkotást szerető pedagógusnak vallja magát. Az elmúlt időszakban fotózott, azonban a fényképezőgép bizonyos korlátokat szabott az alkotásnak, így ceruzát és ecsetet ragadott.

Három nő. Három korosztály. S nem feltétlenül a hely, ami összeköti most őket, sokkal inkább a gondolkodás, a világlátásuk, és az életfelfogásuk.

Vezérlő elvük a szeretet, a harmóniára törekvés. Milyen egyszerűnek tűnik, mégis, ha magukba fordulunk, rájövünk, hogy mennyi munka van e mögött.

Köszönöm, hogy megtiszteltek Bennünket alkotásaikkal, jelenlétükkel.

Kívánok mindhármuknak örömteli alkotós éveket!

***
Kedves Vendégeinknek köszönöm munkatársaim nevében, hogy megtisztelték könyvtárunkat jelenlétükkel.

Megköszönöm a kiállítás szervezésében közreműködő kollégámnak – Doba Lajosné Évának – segítő munkáját, és Burai László dekoratőrnek, hogy a képek annak rendje, s módja szerint a falra kerültek.

Várjuk Önöket a könyvtár már programjaira is, s ezúttal kérem Önöket, hogy aki még nem tette meg – regisztrációval támogassa intézményünket.








Forrás