🎥🎞️
Odüsszeia (Kultik Szentes, július 16. premier)
Nehéz dolog egy iskolai tananyagként szereplő klasszikus mű megfilmesítése, akármikor, akármilyen Hollywood- nagyságok próbálkoznak vele.
Mit is kezd a 21. század embere pl. éppen Homérosz eposzával?
Hogy lehet egy több ezer éves, sokszor feldolgozott, idézgetett és agyon elemzett történetre behozni a mai közönséget egy moziba?
Christopher Nolan filmje azonban egészen közel hozza hozzánk a „leleményes Odüsszeuszt” (Matt Damon), mert híres tévelygése belső, lelki utat is jelenít meg.
Anélkül, hogy az eposz külső jegyeit: a cselekményt, a környezetet, az ábrázolt kor szellemét és gondolkodását vagy erkölcseit megváltoztatná, az akkori ember maihoz való hasonlóságát emeli ki. Szembeállítja a hősi éneket a feltehető valódi történésekkel.
Újra interpretálja az ősi eposzt.
A film bevezetése sámándobos, hősi éneket ígér, de mire a végére érünk, feltevődik a kérdés: hősök vagy tömeggyilkosok a győztes harcosok?
Nem megérdemelt büntetés volt-e Odüsszeusz hosszú, végtelennek tűnő bolyongása a tengeren (Poszeidón bosszúja az akkoriak nézőpontjából),
melynek során a hős elveszíti összes katonáját, megismer minden szenvedést, megaláztatást, kiszolgáltatottságot, és beismeri bűnösségét. Ez a görögök közös bűne is: a trójai háború egyszerűen hódító, haszon-szerző háború volt: egy közönséges féltékenységi ügyből, egy asszony-szöktetésből konstruáltak „casus belli” -t, egy nagyon kegyetlen, 10 évig tartó ostrom indokául.
Szép Heléna ebben a filmben egyáltalán nem szép. Nem azért, mert sötét bőrű, tiszta fajú fekete afrikai, hanem a vonásai sem kellemesek. Odüsszeusz leleményessége, ami a trójai falovat illeti, inkább alattomosság. Ajándéknak álcázzuk a tömeggyilkos hadsereget, amely orvul, éjszaka tör rá a városra, lemészárolja lakóit, és lerombolja kultúráját. Dicső dolog ez?
A bolyongás során mindenütt Zeusz törvényére hivatkoznak, a szent vendégszeretetre, mégis, mindenütt veszélyek, szörnyek, halál fogadja őket a gyönyörű, zöld, legelővel, sziklákkal, másutt erdőkkel, vizekkel borított szigeteken. „Kalandfilm” az alcím, ennek is megfelel az alkotás. Látványos, izgalmas, fordulatos. Mégsem úgy, mint az egykori, ugyancsak Hollywoodban készített film az én gyerekkoromból, amit még a József Attila moziban láthattunk. Athéné megjelenik minden válságos percében, és bölcs tanácsot ad a túléléshez. Kizárólag ezért, vagyis az elméjével, Athéné bölcsességével győzi le így Odüsszeusz a nála mindig jóval erősebb ellenfeleit. Az ész győz az erő felett.
Embereit azonban nem tudja megmenteni, mert ők maguk nem rendelkeznek ezzel a bölcsességgel, és a puszta engedelmesség nem ad teljes védelmet, nem vethető be bárhol.
Kirke ebben a változatban pl. nem a csábítás jelképe, hanem egy rosszindulatú boszorkány, aki egyszerűen csak akadályozni akarja a férfiak hazatérését.
Hozzáteszem: ő se szép, nem fiatal, csak ravasz. A vitézek disznóvá változtatása, modern technikával, szemünk láttára történik, de amúgy is egyértelmű, hogy milyen örök érvényű és realisztikus a folyamat: egy nő disznókká változtat egy sereg férfit. Ez ma is, meg minden korban megtörténik.
Nauszikaa gyógyít, vigasztal, feledtet, – elaltatja a kötelesség, a felelősség érzéseit. Ez is ismerős.
A szirének hangját nem halljuk, a lekötözött Odüsszeuszét sem, csak eltorzult arcán, óriásra tátott száján látjuk, hogy ordít. Fájdalmában. A szenvedés gyöngítő ereje sem győzi le Odüsszeusz honvágyát.
Minden valahogy a pszichében vagy a bölcseletben is játszódik.
Egy múlhatatlanul gyönyörű nő szerepel a filmben: Pénelopé (Anne Hathaway). Húsz éve várja a férjét, rendületlenül, mikor már senki sem hisz annak visszatértében, de nem ismeri fel őt az öreg, rongyos koldusban, akit csak haldokló kutyája fogad. Fia, Télemakhosz ugyan, nem mindjárt, de megtudja, hogy ő az, de nem fedi fel apját, akit hiába keresett addig, akit ő is halottnak hitt már. Feszülten várjuk a véres végkifejletet, hogy a szépséges királyné kezére és Ithaka trónjára ácsingózó, Zeusz törvényével visszaélő, dőzsölő és habzsoló kérők seregét végre lekaszabolja Odüsszeusz.
Ez kissé elhúzódik, de aztán megnyugszunk, mikor a boldog pár végre egymás karjaiban hajózik a tengerbe bukó vörös nap felé.
Nem szokványos „megfilmesítés”, mély mondanivalója van ennek a nagyszabású kalandfilmnek.
Szórakoztató és elgondolkodtató a film, mert nem „hősi ének”, erre utólag is felhívja figyelmünket a szerző.
✍️Dr. Papp Erzsébet
