Quo vadis?
A Magyarock Dalszínház ősbemutatója június 23-án, mint a 2025/26. színházi évad záróünnepsége
Mostanában szinte minden nagyszabású világirodalmi klasszikus sikerműből zenés játékot kell készíteni. Regényt, főleg klasszikust, már nagyon kevesen olvasnak, a színdarab, a csupasz beszédhang már nem elég inger az érzelmeknek, énekelni kell mindent, hogy meghallják. Nem elég, hogy énekelni, de jól kihangosítva, és korunk ritmusába ágyazott dallamokkal aláfestve. Az ősi, csodás, szent és fenséges történeteket meg mindig is, kizárólag versben és dallammal lehetett előadni. Éppen most, a 20. – 21. században visszakerül a zene keretei közé a világ őstörténeteinek, eposzainak előadási formája.
Sienkiewicz regényét is így lehet csak beinjekciózni a 21. század embereibe. Természetesen az anyanyelvünkön és szövegkönyv útján, melyet Vizeli Csaba írt meg Pécsváradi Zoltán és Szemenyei János zenéjére. Nagyon igényes, szárnyaló dallamok, pátosz, nagyon nehéz lehet énekelni, de csodálatos művészek léptek fel, akik nagyon érthető kiejtéssel és mély átéléssel megbirkóztak vele.
A darabról szóló első beszámoló így kezdődik:
„…egyszerre szól a hitről, szerelemről, hűségről, kultúráról, történelemről, politikáról és zsarnokságról.”
Én meg hozzátenném az Újtestamentumot is a Bibliából. Azaz, szerintem ez van az előtérben. A darabban ugyanúgy, mint a regényben magában, a filmben, melyet valamikor nagyon régen láttam Hollywood stílusában, és minden megjelenítésben.
A kereszténység kezdeteit ábrázolja elsősorban.
A számtalanszor agyoninterpretált Evangéliumokat új, mélyebb hangsúlyokkal halljuk. Látjuk az első keresztények felfoghatatlan győzelmét mártírságukban, győzelmüket a zsarnok fölött, aki üldözte, kínoztatta és megölette őket, és győzelmüket a zsarnokságba belefásult, belesimult közönyös, nihilista és cinikus tömegek magatartása fölött.
Ma, kétezer év távlatából nem értenénk, miért gyűlölték a rómaiak, a tisztes római polgárok a keresztényeket. Ma azt mondjuk: „Hogy lehet a jóság, a szeretet, a gyengék, betegek, kirekesztettek pártfogóit gyűlölni?” A darabban megvilágosul, hogy mi arra a kérdésre a válasz, amit a legelején, a függöny felmenetele után a római püspök, Crispus (Gieler Csaba) feltesz: „Miért?” Miért végezték ki legsúlyosabb bűnözőként Jézust?
Az Egyház és a teológia rengeteg válasszal kínál minket, de egyik se elégíti ki a gondolkodó ember értelmét. Miért követelte a nép a megfeszítését, a felakasztását? Miért gyűlölték a követőit olyan határtalanul? Kannibalizmus miatt? Megesszük az Isten testét és vérét isszuk? Nincs kimondva a darabban, csak hasonlók hangzanak el, meg, hogy „feláldozta egyszülött fiát”, úgy értik, hogy gyerekeket ölnek stb.
A szörnyűségeket, a gyűlöletet a zsarnok propagandistái terjesztik, a tényeket és eszméket hamisítják, a tetteseket és az áldozatokat felcserélik. Mint ahogy a közelmúltban történt éppen.
Néró, a legszörnyűbb zsarnok a világtörténelemben (Petrőcz András zseniálisan alakítja), nagyon sokrétű a jellemtelensége, nárcizmusa, gyengesége, melyet olyan szinten tár elénk a kiváló színész, mint Peter Ustinov a maga idejében), elraboltat egy királylányt, Lygiát (Kuczmann Ágnes), aki a keresztény, a megalázott rabszolga, és a megjavító, térítő és evangélizáló szerelem jelképe lesz a műben. Szerelme, Marcus Vicinius, kit, mint hevesen udvarló patricius aranyifjút undorral elutasít, az ő keresztényi, ártatlan és szeretetteljes lelkétől változik szerethető, értékes férfivá.
Minden szereplő felülmúlhatatlan szépséggel és átéléssel, kiváló hanggal és kiejtéssel énekli a szerepét, nem tudom mindegyiket kiemelni, de gratulálok tiszta szívből mindenkinek.
Eunice (Enyingi Zsófia) a végtelen, alázatos, önmegtagadó szerelem
szívszorító képe, Pál apostol tanítását idézi alakja.
Földes Tamás kiemelkedően ábrázolja Chilon Chilonides, a besúgó sarlatánt, aki mégis emberré lesz Jézus, azaz Szent Péter szavára.
Petronius (Csengeri Attila) alakítása kihagyhatatlan még. Ő minden gesztusában, mozdulatában, tartásában és minden hangjában az éles ellenpólusa Nérónak. Ő az intellektus, az irodalom őrzője, aki a zsarnok pojáca ellen az irodalmat óvja. Tartásával és megjelenésével is gondoskodik róla, amint a színpadra lép, hogy őt tiszteljük és szeressük a legjobban. Ő nem érzelmileg, rajongással, hanem intellektussal győzi le halálával is Nérót, a zsarnokot. Nem az a legnagyobb bűne a zsarnoknak, mondja, hogy legyilkolta az anyját, a feleségét, sok-sok embert megsemmisített, megkínzott ártatlanul, hanem az, hogy megerőszakolta a kultúrát. Ezt nem tudja Petronius megbocsátani Neronak.
Sokan vagyunk így ma is.
Csodás élmény volt ez az előadás, remélem, többen vannak, akik azt mondják: sokkal jobb évadzáró gála volt, mintha még néhányszor elordibáltuk volna a „Hajmási Péter, hajmási Pált.” Ha többen vannak ellenkező véleményen, akkor, sajnos, ma is többen kiáltanák, hogy „Feszítsd meg őt!” mint azt, hogy „Hozsánna.”
✍Dr. Papp Erzsébet
📸Vidovics Ferenc
