🎭
Moliere: A képzelt beteg
Sajnos, valahogy nem sikerült nagy látogatottságot elérni az előadásnak. Az ifjúságnak szólt volna, de azt ugyan nem lehetett beterelni a színházba délután 5 órakor. Klasszikus, nagyon régi, tananyag, kötelező stb.
Vagy a színház maga nem tudja elérni, megszólítani a fiatalokat?
Pedig éppen ez a szerző gúnyolta ki a legáltalánosabb, örök emberi hibákat. A fösvény, az álszent (Tartuffe), a tudálékos (Tudós nők), az úrhatnám polgár, mind élő, ma is létező figurák, mint a képzelt beteg.
Ha megyek az utcán, és elmegyek két beszélgető mellett, azt hallom. „… és akkor elmentem az SZTK-ba, „elmentem x doktorhoz, „egész éjszaka hasogatott”, „borzalmasan fáj, mikor…” „ a cété meg a röggeny nem mond semmit”, „az ultrahang nem mutatja”, „bevittek az osztályra”, meg hasonlókat hallunk.
Csupa Argon. Az orvosok nagy része meg – igen, pont olyan, amilyen a 18. században volt.
Karinthy halhatatlan párbeszédének végső mondata ma is igaz? Melyben valaki barátját hipochondernek nevezi, és az így megvádolt kimegy vele a temetőbe, és széttárja a kezét a sírokra mutatva:
„Ezek mind hipochonderek voltak.”
Egy fölhangosított, láthatatlan monológ vezeti be az előadást, mely éppen ezt a gondolatmenetet tükrözi. Sajnos, ezt a darabot is díszlet nélkül láttuk. Jó, tudom, néhány ide-oda rakosgatott tárgyat annak neveznek, de sokan mondják: ne bízzunk mindent a néző fantáziájára. Jobban értékelné a közönség, ha néhány igazi bútordarab lenne a színpadon, meg tapétának látszó falak, képek. Jó lenne itt pl. egy korabeli szobát, valami nappalit pl. berendezni, ahova a hálószobából, egy ajtón – nem unalmas: ajtón – járnak ki, s be, – meg egy másikon az utcára, vagy folyosóra, az emberek. Tükör lehet valahol, tudom, hogy mondanivalója van, mert tükröt mutat az egész darab nekünk, a nézőknek, de az a tükör lehet egyszerűen a falon is, meg verbálisan is lehet a szövegbe beletenni a szerző megsértése nélkül valamit, ami helyettesíti.
A monológok jól érvényesültek a darabban, aktualizáltak, megszólították a közönséget.
Mindenki beteg, képzelt és valóságos, vagy ápoló, vagy egy beteg hozzátartozója, vagy orvos valamilyen formában, ez is szépen kijön az előadásból. A képzelt és a valóságos beteg között elmosódik a határ, mint az orvos és a kuruzsló között. A beteg körül családja sürög-forog, ők is függnek ily módon a betegen keresztül az orvosok machinációitól.
A haszonleső feleség várja a véget, és valahol igaza is van, mikor férje vélt halálakor jellemzi őt, mit jelent egy ilyen beteg hozzátartozó: büdös, csúnya, undorító, idegesítő, teher környezete számára. Ez mind igaz, de az erkölcs, az érzelem, a társadalom és az illem mégis azt parancsolja: szeresd, ragaszkodj hozzá, és hogy tragédia a halála. Ezt képviseli leánya, akit pedig ő zárdára ítélt, mert nem engedelmeskedett neki. Nos, ez a probléma, az apai zsarnokság, a leánygyermek totális egzisztenciális függése az apától, meg az általa kijelölt férjtől – ezt át lehetne dolgozni napjainkban. Biztos, hogy a mostani nemzedékek nem értik meg, miről van szó.
Az, hogy a darab végén meghal a főszereplő, furcsa ötlet, a komédia definíciójába se fér bele, mert, ugye – de az élet is komédia, és mindig halállal végződik. Jó, hogy kinevetjük a halált.
Mit mond nekünk, a 21. században ez a mű?
Hát, mondjuk, hogy a betegség nem igazolja a zsarnokságot, de azért meg kéne reformálni az egészségügyet.
Dr. Papp Erzsébet
Szereposztás
ARGAN, képzelt beteg: Cserna Antal
BÉLINE, Argan második felesége: Kancsár Orsolya
TOINETTE, szolgáló Arganéknál: Molnár Erika
ANGELIKA, Argan lánya, Cléante szerelmese: Cserna Lulu
BÉRALDE, Argan öccse: Varga Bálint
CLÉANTE, Angelika szerelme: Nagyhegyesi Zoltán
LE FOCH, orvos: Tege Antal
THOMAS LE FOCH, Le Foch fia: Ács Tamás
PURGÓ, Argan orvosa: Tege Antal
FONDOR közjegyző: Tege Antal
