Szentes Város Önkormányzata és a Magyar Honvédség Dombay Miksa 4. Területvédelmi Ezred vitéz Heim Géza 46. Területvédelmi Zászlóalja 2026. január 12-én, hétfőn 10 órakor a II. világháborús emlékműnél, a Széchenyi-liget bejáratánál tartott gyertyagyújtással és koszorúzással egybekötött megemlékezést. Az eseményen a 2. Magyar Hadsereg Don-kanyarban elesett katonáinak állítottak emléket.
A megemlékezésen Szabó Zoltán Ferenc polgármester idézte fel a magyar hadtörténet egyik legsúlyosabb tragédiáját.
– 83 évvel ezelőtt, ezekben a kegyetlenül hideg januári napokban bontakozott ki nemzetünk hadtörténetének egyik legsúlyosabb tragédiája. A Don-kanyar fagyos hadszínterén a közel kétszázezer fős magyar haderő kilátástalan helyzetbe került. A harcok, az embertelen hideg és a visszavonulás pokoli körülményei következtében mintegy százhúszezer katona vesztette életét, tűnt el vagy került hadifogságba. Apák, fiúk, testvérek, akik soha nem térhettek vissza szeretteikhez – fogalmazott a polgármester.
Ezt követően Matos Ibolya drámapedagógus szólt az emlékezőkhöz, beszédében arra hívva fel a figyelmet, hogy a történelmi események mögött mindig emberi sorsok húzódnak meg.
– Tisztelt Emlékezők!
Minél távolabb kerülünk egy történelmi eseménytől, annál hajlamosabbak vagyunk úgy tekinteni rá, mint egy lapra a történelemkönyvben. Pedig hús-vér emberek voltak a szereplői, akik ugyanúgy megélték az örömöt és a bánatot, mint mi, akik ma élünk.
Amikor most a Don-kanyar hőseire emlékezünk, engedjük meg magunknak az elérzékenyülést, és gondoljunk ezekre a katonákra úgy, mint a háború kegyetlensége miatt kettétört fiatal életekre. Mindegyikük valakinek a fia, testvére, kedvese volt; olyan ember, aki szeretett, és akit viszontszerettek.
A fronton írott levelek segítenek igazán közel hozni mindezt – folytatta –, mert ezekben nem hadmozdulatokról vagy politikáról olvashatunk, hanem a búcsú fájdalmáról, a reményről és az utolsó gondolatokról.
Egy ilyen, a Don-kanyarban íródott levél hangzott el a megemlékezésen:
________________________________________
„Drága Anyukám!
Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött.
Ne várjatok most már tőlem levelet, és ti se küldjetek. Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg.
Küldtem haza november 14-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül. Neked, Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek!
Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett, és a kezem az üres csajkához fagy.
Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom, és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, ne haragudj rám!
Kezedet csókolja:
Hű fiad, Jóska
1943. január 11., Oroszország”
________________________________________
A beszéd zárásában Matos Ibolya arra a kérdésre kereste a választ, mit jelenthet számunkra mindez több mint nyolc évtized távlatából.
Több mint 80 év elteltével – a főhajtáson túl – mit kezdhetünk a hajdani édesanyák, édesapák és fiaik emlékével mi, akik ma élünk? A háborúk értelmetlenségének némán kiáltó mementói a katonasírok, amelyek arra figyelmeztetnek: tanulnunk kellene a történelem legsötétebb lapjaiból.
– Talán ez is egy csekély hozzájárulás volt ahhoz, hogy itt és most, egy régvolt édesanya fájdalmát mai édesanyaként próbáltam meg átéreztetni Önökkel – zárta gondolatait a drámapedagógus.
www.szentesimozaik.hu
Hírek|29
