Kezdőlap Kultúra és szórakozás Kiállítás ONLINE-ban az Önarcképtelenség…

ONLINE-ban az Önarcképtelenség…

79

2020. március 5-én nyílt meg a Tokácsli Galériában az Önarcképtelenség című fotókiállítás. Mivel ebben az időben nem látogatható a tárlat így a szervezők ONLINE tárlatát tekinthetik meg.

Mellékeljük a megnyitó szövegét, amit Dömötör Mihály fotóművész mondott el. A kiállítás témaköréről Györgyi László írta le gondolatait. A falon látható képeket Tofán Sándor dokumentálta.
Jó kiállításnézést kívánunk!

————————

Önarcképtelenség kiállításnyitás Szentes 2020 03.05.

A Szem, a Szék, a Keret téma után majdhogynem „képtelen” vállalkozásba fogott a Szentesi fotókör amikor meghirdette az Önarcképtelenség című pályázatát.

Hogy mégis látunk az eddigiekhez képes szokatlan témában képeket, az a fotókör lelkes tagjainak köszönhető.

Bevezető: Az emberiség ősi vágya a saját arcának szemlélése. Erre a víztükör adott először lehetőséget. Hogy nem veszélytelen a saját arc hosszas szemlélése, arra a mitológiai Nárciszszusz története a legtanulságosabb példa.
A római korban a fölpolírozott ezüst tükrök a gazdagoknak lehetővé tették az önarc szemlélését. A tükörben látott önarcképre azonban hatott az idő, együtt öregedett annak szemlélőjével.

A fénykép tette lehetővé, hogy a pontosan leképezett arc a „megörökítés” által egy más idő dimenzióba lépjen át.

1840-ben írta a Lipziger Anziger
Isten megtűri az ördögi hiúság eszközét, a tükröt, ezt azonban nyilván csak elnézésből teszi, hogy – különösen a nők – leolvashassák arcuk együgyűségét és nagyravágyását.

Végre is tisztában kell lennünk azzal, hogy mennyire pogánnyá és gyógyíthatatlanul hiúvá válna az emberiség, ha pénzért bárki tucatszám készíthetné el hasonmását.

Ha ez a találmány elterjedne, bizonyára új járvány törne ki: a hiúság járványa, mert ha mindenki olcsón, tucatszám ajándékozhatná szét és csodáltathatná meg a maga arcát, ez az emberiséget végtelen hiúvá tenné, és istentelenségbe taszítaná.

Eljött ez az idő, itt tartunk ma a digitális fényképezés, az okostelefonok és a szelfi járvány idejében.
Ha kellőképpen kitartóak lennénk ostobábbnál ostobább tekintetek szelfi milliárdjait nézhetnénk meg meg a világhálón.
Tárgyalás: Ennek a járványnak próbálnak meg ellentmondani a szentesi fotókör tagjai az „Önarcképtelenség” című kiállításuk képeivel.
A klasszikus fénykép portékban a legerőteljesebb hatást a tekintetetek szuggesztivitása jelenti.

Az önarcképtelenség képeinek alkotói lemondanak erről a hatásról, hogy magukat másként, műveiken keresztül mutassák meg.
Nagy kihívás, mert még a legjelentősebb fotográfusokat sem a stílusról inkább a választott témáikról ismerjük fel.

Gondoljunk itt, Ansel, Adams, Edward Weston, Robert Capa, vagy Sebastiao Salgadó fotóira.

Minden fénykép egy ablak a világra, mely egyben tükör is melyben ha halvány kontúrokkal, de felsejlik az alkotó arcéle is.
Kivétel ez alól az önarckép, a melyben magát az alkotót látjuk.

Ahogyan önmagát látja, ahogyan önmagát, tudja, akarja láttatni, megmutatni.

Annak, hogy itt és most nem önarcképeket látunk annak az előbb fejtettem ki az okát.

Rejtőzködő és megfejtésre váró képeket látunk.
Az alkotókban a rejtőzködés ellenére mégis működik a:
„Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.”
Nem múló ősi vágya.
A megismerés, és önmegismerés különös lehetőségét kínálta a pályázat a résztvevőknek.
A kérdés az volt az alkotók számára, mit mutassanak meg, mit ne mutassanak meg magukból amikor az önarcképtelenség a téma.
A képek alapján erre kapjuk meg az egyéni válaszokat. A rejtőzködés és a játék lehetőségé is megjelenik a képeken.
A fotók egy részét felfoghatjuk maszkoknak, megjelenek árnyképek, az alkotóra jellemző tárgyak.

Gálfalvay Hilda, többek közt a legősibb képtípus az árnyék játékában láttatja önmagát.
Györgyi László, egy pohárban látta meg a pszeduo, a látszólagos önarcképtelenség egy lehetőségét.
Halmai Eszter, smink című képén az örök nő jelenik meg fekete-fehérben.
Jokity Zita, Hamvadó cigaretta vég című alkotásában két kvázi árnyképen jeleníti meg önmagát.
Kiss János, az árnyékok személytelenítő hatását használta, alkotó módon, harmadik képén füst segítségével önarcképtelenítette el önmagát.
Kozma Anita, a korok kontrasztjára építette fekete-fehér képét, a Napjaim című fotójának tárgyai a gyermekkort idézik meg.
Lantos Imre, a vásárhelyieknek kedves Lucien Hervé emlékműben tükröződő önarcképében találta meg saját Látomását.
Levendovics György, sejtelmes önmagát megkettőző szelfije hívja fel magára a néző figyelmét.
Maczik Eleonóra, a centtálperspektíva középpontjában találta meg saját önarcképtelenítését. A Lenyomat című fotója az önazonosításnak egy áttételes, de nagyon pontos lehetőségét adja
Marton Ferenc, Fejvesztve című fotója az ideiglenes arcvesztés szép példája.
Nagy István, három -féle technikát is igénybe vesz önmaga elrejtő megjelenítésére. A hármasságban legősibb camera obscura technika bemozdulás által rejti el önmagát. A végállomás tárgyias leképezése, mellett a szkennelés adta bemozdulás lehetőségét jól használta ki.
Német Gabriella, Éjszakája számomra egy halotti maszkot idézi, meg sajátos értelmezésben.
Sarusi István, Elmerülve, és Fogódzkodva, mutatja meg magát.
Szaszkó Antal, egy vályogfalra vetült árnyékával reprezentálta önmagát.

Befejezés: összegzésül megállapítható, hogy a pályázat elérte célját, mert kitűnő fotók születtek, A cím tág lehetőséget adott a kreativitásnak, az alkotók szabadon meg megvalósíthatták ötleteiket mellyel eleget tehettek Joseph Beyusnak a világhírű német avantgárd szobrász felhívásának mely szerint:

A kibővített művészet fogalmának értelmében tehát Joseph Beuys felszólított minden egyes embert, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, a teljes élet alapjává téve azt.
Az életet ugyanakkor újra elevenné kell varázsolni, az ember bensőjéből kiindulva formálni, ezzel társszerzőjévé válni a közös emberi műalkotásnak: a szociális plasztikának (az alkotói fotográfiának). Méghozzá ama képlet értelmében, miszerint MŰVÉSZET = EMBER = KREATIVITÁS = SZABADSÁG.
Az alkotóknak kívánom, hogy továbbra is őrizzék meg kreativitásukat, éljék meg az alkotásban a szabadságukat.
A kiállítást megnyitom.
Dömötör Mihály fotóművész
———————–
Önarcképtelenség

A bevált koncepciót követve, a képek most is valamilyen tematika mentén rendeződnek.

A gyökerek még 2013-ig nyúlnak vissza, amikor is a „Szem”, mint téma jelent meg és lát napvilágot. 2015-ben a „Szék”, majd 2017-ben a „Keret”, mint megjelölt téma jegyében fogant képek tárulnak a közönség elé. Így 2019-ben pedig az Önarcképtelenséget választottuk.
Egy nagyon nehezen megfogható, nehezen körüljárható téma került reflektorfénybe, nevezetesen az „önarcképtelenség”. A fotós önmagát próbálja bemutatni, meglehetősen „képtelen” módon. Itt nyilván dominálnak a rá jellemző stílusjegyek. A látszólagos összevisszaság, valójában nagyon is meghatározott, csaképpen testreszabott rendező elv szerint jelenik meg. Nem arról van szó, hogy a művész nem vállalja a fizikai arcát. Ellenkezőleg vállalja, de azt az átlagember által nehezen kifürkészhető világot jeleníti, amit ő képvisel, ahogyan ő látja a körülötte lévő környezetet. Nos, az „önarcképtelenség” esetében a fotós csak önmagával működhet együtt, csak önmagával azonosulhat. Tehát nem csupán egyszerű képmást, hanem saját „önarcképtelenségét” fotózza, azaz a művészi képmását szemlélteti.

„…mi olyat tervezünk készíteni magunkról, amin egy-egy értékünk hatványozottabban karakteresebben van jelen, így akár egy külső szemlélő is megmondhatja, ki készítette az adott fotográfiát – anélkül, hogy a képcímkére pillantana. Nehéz jó megoldást találni, de azt gondoljuk, rossz sincs: csak jobb és még jobb. Éppen ezért mi is kísérletezünk, mert ez az egyetlen módja annak, hogy részint izgalmas játékká váljon a feladatmegoldás, másrészt pedig egyik ötletből születik a másik, majd egyszer csak – amikor úgy látszik, megtaláltuk önmagunkat saját fotóinkban – meglengetjük a célzászlót.”
Gy. L.

www.szentesimozaik.hu
Kiállítás|34








Forrás